A pogányok ideje a babiloni fogságtól egészen a Messiás második eljöveteléig tart. A teokratikus királyság korszaka Izrael számára véget ért. Ezután következik a pogány (nem zsidó) népek politikai hatalmának kora Dániel próféta könyvének megjövendölt rendje szerint. Lukács 21:24 szerint ez a korszak biztosítja a történelmi hátteret, ameddig betelik a zsidók szétszóratásának ideje is:
És elhullanak [ti. a zsidók] fegyvernek éle által, és fogva vitetnek minden pogányok közé; és Jeruzsálem megtapodtatik a pogányoktól, míglen betelik a pogányok ideje.
Tehát ez az időszak egyszer lezárul. De addig Izrael története és később a gyülekezet élete annak pünkösdi megalapítása óta a nem zsidó népek politikai konfliktusai között zajlik. (Izrael államának megalakulása, az első világméretű összegyűjtés hitetlenségben az ítéletre már megtörtént, de ezzel nem ért véget még a korszak és a szétszóratás.) Isten királysága ebben az időszakban láthatatlanul, egyének (zsidók és nem zsidók) szívében van jelen. Nem jut intézményesített hatalomra semmilyen formában, hiszen a Messiás csak ennek a korszaknak a lezárásával terjeszti ki látható uralmát Izrael és a népek fölé is. Ezért nem is szükséges, sőt sok esetben egyenesen megtévesztő a kereszténység rendszerszintű hatalmi megnyilvánulása és politikai ereje. Sóként vagyunk jelen a társadalomban, mindenki a saját helyén, de nem só tömbként. Hívők engedelmességgel tartoznak az ország törvényeinek, ez csak abban az esetben veszti érvényét, amennyiben bizonyos állami rendelkezések a hívőt Isten elleni nyílt lázadásra kényszerítik. A nyílt ellenállás egyik legszebb bibliai példája Dániel könyvében a három ifjú, Ananiás, Misáel és Azariás válasza a babiloni király kötelezővé tett nyílt bálványimádására.
Nabukodonozor király megépítette azt az állóképet, amit korábban Isten látomásban mutatott neki (Dán 3:1). Utána ünnepséget szervezett az állókép felavatására, ahová meghívta az ország vezető politikusait (3:2). Az ünnepségen részt vett a három zsidó ifjú is, akik ekkor már az ország tartományinak gondviselői voltak, vezető tisztségviselők. Látszik, hogy a felavatás ellen önmagában még nem lázadtak fel (3:3). Ez számukra talán olyan volt, mintha ma egy tisztségviselő elmenne az ország (még élő) politikai vezetője szobrának a leleplezésére. Önmagában ez még nem lett volna bálványimádás.
A fordulópont 4-6 versek után következik, mert ekkor adják csak ki a parancsot, hogy bizonyos zenei jelzésre le kell borulni, és imádni kell az arany állóképet. Ez a 7. versben meg is történik az ünneplő sokaság részéről, de a három ifjú ebben már nem vesz részt, és láthatóan megtagadják a parancsot. Nyilván állva maradtak, amit még a nagy tömegben is könnyen észre lehetett venni. Tehát megismétlem, az ünnepségen való részvétel önmagában még nem lett volna feltéttelenül kiváltó ok, egy láthatóan felvállalt konfliktusforrás a hívők számára, de a parancs a nyílt bálványimádásra átléphetetlen határt jelentett, és a kilátásba helyezett halálos büntetés sem tartotta vissza az ifjakat a parancs megtagadásától:
Mihelyt halljátok a kürtnek, sípnak, cziterának, hárfának, lantnak, dudának és mindenféle hangszernek szavát: boruljatok le, és imádjátok az arany állóképet, a melyet Nabukodonozor király állíttatott. Akárki pedig, a ki nem borul le és nem imádja, tüstént bevettetik az égő, tüzes kemenczébe. (Dán. 3:5-6)
Az égő tüzes kemence az állókép közvetlen közelében volt, így a parancsmegtagadók azonnal szembesülhettek tettük halálos következményével.
Ezek után bizonyos „káldeabeliek”, (a kifejezés most származás szerinti babiloni embereket jelent és nem azokat az asztrológusokat, akiket korábban Dániel szolgálata megmentett a haláltól), akik észrevették a parancsnak a megtagadását, bevádolták az ifjakat Nabukodonozor előtt (3:8-12). Mindezt úgy tették meg, hogy az ifjak zsidóságát erősen hangsúlyozták, amely nyilvánvalóan antiszemita felhang, ráadásul a királyt emlékeztetik arra, hogy ő maga választotta ki ezeket a lázadókat a magas pozícióra. (Hányszor ismétlődött már ez meg a történelem során, hogy politikai vezetők zsidó származása már önmagában is negatív felhangot kapott?) A király még egy esélyt biztosított az ifjak számára, hogy megváltoztassák a döntésüket. Babilon istenei a király politeista gondolkodásában ekkorra már legyőzték a zsidók Istenét, hiszen a harmadik hadjáratában elfoglalta Jeruzsálemet és lerombolta a zsidók Istenének templomát. Ezért kérdezi olyan magabiztosan:
…kicsoda az az Isten, a ki kiszabadítson titeket az én kezeimből? (3:15b)
A válaszból kiderül, hogy az ifjak nem feltételezik a csodálatos szabadulást a halálos veszélyből, és a döntésüket nem erre alapozzák, hanem ettől függetlenül is kitartanak, még ha az életükbe is kerül:
Ímé, a mi Istenünk, a kit mi szolgálunk, ki tud minket szabadítani az égő, tüzes kemenczéből, és a te kezedből is, oh király, kiszabadít minket. De ha nem tenné is, legyen tudtodra, oh király, hogy mi a te isteneidnek nem szolgálunk, és az arany állóképet, a melyet felállíttatál, nem imádjuk. (3:17-18)
A király teljesen elveszti a józanságát, annyira feldühödik a válaszon. Parancsai minden logikát nélkülöztek, hiszen a hétszer forróbb kemence csak gyorsítja a halált, és a megkötözésnek sem volt semmilyen értelme. Az, hogy a felavatási szertartás, a parancs az imádásra, a megtagadás, a bevádolás és az ítélet végrehajtása gyors egymásutánban történnek, onnan is látható, hogy az ifjakat ünneplő ruhájukban dobják később a tüzes kemencébe (3:21).
De ez után a pusztító ítélet és halál helyett látványos, mindenki számára nyilvánvaló csoda és megmenekülés következik. A király viszonya Izrael Istenéhez egy csapásra megváltozik, hiszen egyértelmű választ kap a korábban feltett kérdésére „kicsoda az az Isten?” Ez nem azt jelenti, hogy hitre jut, hanem azt, hogy az istenek sorában Ananiás, Misáel és Azariás (babiloni nevükön: Sidrák, Misák, Abednégó) Istenét olyan Istennek ismeri el, aki egyedülálló módon képes megszabadítani.
A történet több tanulsággal rendelkezik Izrael számára, és ezek a tanulságok bár nem alkalmazhatóak minden esetben automatikusan a gyülekezetre, sok bölcsesség nyerhető belőlük, hogyan viselje magát a hívő nehéz időszakokban:
- A zsidók a szétszóratásban többször is szembesülnek a bálványimádás veszélyével, és ennek ellen kell állniuk.
- A pogányok idején a különböző birodalmakban és országokban nagy lesz a kísértés, hogy beolvadjanak kulturálisan a nem zsidó világba, de Isten akarata az, hogy a zsidók zsidók maradjanak.
- A pogányok idején a zsidók jelentős pozíciókba is kerülhetnek, ez azonban irigységhez vezet, és növeli az antiszemitizmust.
- A jelentős politikai szerep nem jelenti azt, hogy saját vallási törvényeiket, erkölcsi értékeiket képesek lesznek bárkire is ráerőltetni. A kérdés inkább az, hol van az a határ, amit hitük szerint már nem léphetnek át, mik azok a helyzetek, ahol az engedelmesség helyett a nyílt ellenállást kell választaniuk.
- Az üldöztetések súlyossága ellenére mindig lesz túlélő zsidó maradék.
- A hívő zsidó maradék osztozik a nép sorsában és a megmenekülés számura sem garantált minden esetben. Mégis ez a történet itt előrevetíti, ahogyan a nagy nyomorúság idején a hűséges maradék, ahogyan a három ifjú is, megmenekül a tüzes kemencéből: ha tűzben jársz, nem égsz meg, és a láng meg nem perzsel téged. (Ésa 43:2b)
Az alkalmazást mindenkire rábízzuk, mert ahány helyzet a hívő életében, legalább annyi személyes döntés és felelősségvállalás szükséges. Nincsenek általános sablonok, hiszen még ugyanolyan helyzetben is legtöbbször léteznek különböző jó megoldások.
Befejezésül érdemes elgondolkodnunk a gyülekezet idejének történelmi tanulságain. Mit kezdtek a politikai hatalommal, ha a kezükbe került? Érdemes egyéni történeteket is megismerni, ezek érdekesek, de mindig egyedül az Írás marad a hívő számára a végső tekintély. Amikor a római birodalomban a kereszténység először elfogadott lett majd rövid időn belül államvallássá tették, mennyiben változtatta ez meg a birodalom morális helyzetét? Hozott-e általánosságban véve pozitív fordulatot? Segített-e az erkölcs megjobbításában? Vagy a hatás inkább fordított volt, és a (látható) kereszténység itt szenvedte el első (és nem utolsó) kontinens méretű vereségét?
A hívő járására a Messiással és sorsának egyéni alakulására szép példa János evangéliuma végén Péter helyreállásának története. A sok szempontból tanulságos írásrész a most tárgyalt témához is tartogat egy fontos üzenetet. A Messiás személyesen gondoskodik rólunk, és elsősorban őt kell követnünk, és nem a többi tanítvány útját és sorsát számon kérnünk. Gondolkodhatunk azon, hogy kinek mit kellene másképp tennie, tanulhatunk mások hibáiból akár, de láthatjuk, hogy nincs automatikus recept a nehéz kihívásokra, nem lehet tudni ki szenved mártíromságot egy súlyos helyzetben, és ki az aki csodálatos módon fizikailag is megszabadul, mert mindezek a Messiás kezében nyugszanak. Látjuk az apostolok sorsában is, hogy hasonló helyzetben az egyik megszabadult, a másik mártírhalált halt, mint pl. Jakab, akit a börtönben Heródes kivégeztetett és nem jött Istentől fizikai csoda mint Péter esetében, akit egy angyal megszabadított. De neki sem járt minden esetben a természetfeletti szabadulás. Ezért legjobban tesszük, ha megfogadhatjuk a Messiás tanácsát:
Ha akarom, hogy ő [János] megmaradjon, a míg eljövök, mi közöd hozzá? Te [Péter] kövess engem! (Ján. 21:22)
Ezt tegyük mi is, kövessük őt.
