A keresztények húsvétkor ünneplik Jézus Krisztusnak a halálát és föltámadását. Ennek az időpontját az első niceai zsinaton határozták meg Kr. u. 325-ben. A húsvét napja a határozat alapján a tavaszi napéjegyenlőség utáni első holdtöltét követő vasárnap. (Ezt még később pontosították a Gergely féle naptárreformot szabályozó kánonban 1582-ben.)

Az egy napos pészáh ünnepe, a kovásztalan kenyerek hét napos ünnepével együtt Niszan hónap 14-től 21-ig ill. Izraelen kívül 22-ig tart.

Vajon miért távolodott el a keresztények ünnepe a zsidó gyökereitől és időpontjától is?

A bibliai hit megértéséhez elengedhetetlen a zsidó gyökerek ismerete. A bibliai judaizmus Isten által rendelt hitgyakorlata az Ószövetségnek. Az újszövetségi hitgyakorlat ennek a szerves és természetes folytatása. Az Újszövetség bemutatja, ahogyan Jesua a Messiás megtartotta a mózesi törvényeket az Írások szerint és nem a farizeusi hagyományok szerint és Izrael ünnepeit is.

Az utolsó vacsora egy pészáhi széder volt (Lukács 22:15) Niszán 14-én este, vagy legalábbis az a formája, amely már akkor is működött a gyakorlatban, és az apostolok a következő napokon meglátták a zsidó ünnep beteljesülését Jézus halálában és feltámadásában.

A zsidó hívők az Apostolok Cselekedetei könyvében nem szakadtak el a gyökereiktől. Pál apostol, aki a nem zsidók felé szolgált, ezt mondta az efézusi  gyülekezetnek:

Mindenesetre Jeruzsálemben kell nékem a következő ünnepet töltenem.

Az apostoli gyakorlat szerint a gyülekezetek az első században Jézus halálát és feltámadását pészáhkor ünnepelték.

A történelem tanúsága szerint a második században a hívők még mindig a zsidó pészáhot ünnepelték niszan 14-én. Természetesen nemcsak Mózesre emlékeztek és az egyiptomi kivonulásra, hanem ahogy Jézus megtanította őket, megemlékeztek az ő haláláról és feltámadásáról.

Az ellentétek az ünnep időpontját illetően a második század közepén kezdődtek. A Bar Kochba lázadás után (Kr. u. 135) tilossá vált minden zsidó vallási gyakorlat a római birodalomban. Ezzel együtt az egyház is minden tekintetben távolodni kezdett  zsidó gyökereitől és gyakorlatától. Ekkor az egyház már túlnyomórészt nem zsidó hívőkből állt és Kr. u. 185 körül megalakult az alexandriai iskola, amely az Írások allegorikus értelmezésnek alapjait rakta le, és később ez lett az egyház irányadó írásértelmezési gyakorlata. Ebben a folyamatban a zsidó ünnepek is hamar értelmüket és jelentőségüket vesztették az egyházi emlékezetben.

Kr. u. 154-ben többek között Róma püspökének a támogatásával a nyugati gyülekezetek Jézus halálának és feltámadásának ünnepét Niszan14-ről az ezt követő vasárnapra tették. (Ez vezetett a keleti és nyugati gyülekezetek közötti ellentéthez az ünnep dátumát illetően, mert a keleti közösségek Kis-Ázsiában János apostol és tanítványa Polikárp gyakorlatát követték.)

Az ellentétek a negyedik századra odáig vezettek, hogy Nagy Konstantin, aki „megtért” és legalizálta a birodalomban a keresztény hitet, a niceai zsinaton kifejezte a kívánságát, hogy a legszentebb ünnepet fosszák meg minden méltatlan zsidó befolyásától. Ekkor adták ki a rendeletet az ünnep új időpontjáról, amely később egyetemesé vált az egyházi gyakorlatban.

Az ünnep „megtisztítása” a zsidó gyökerektől Theodósius római császár rendeletével vált véglegessé. Megtiltotta a még ellenálló gyülekezeteknek a pészáh Niszan 14-én történő megünneplését és az ellenszegülőket eretneknek mondta ki és halálos büntetéssel fenyegette őket. Így fosztotta meg a hivatalos egyház a negyedik század végére a zsidó gyökereitől az ünnepet a zsidóság puszta gyűlölete miatt. A húsvéti szokások fejlődése és térhódítása egyházi köntösben már egy következő történet.

(fotó: Vágó Péter)