A következő pontokat vizsgáljuk meg: az első részben Jézus (Jesua) módszerét (1) vettük szemügyre az evangéliumokban és megnéztük, mit tettek a tanítványok az evangéliumokban (2), amikor Jézus kiküldte őket a szolgálatra. Harmadszor, a jelen tanulmányunkban megvizsgáljuk, hogyan hirdették az evangéliumot az Apostolok Cselekedeteiben az első fejezetekben, kifejezetten zsidó közegben (3). Végül negyedszer, mi történt azután, hogy az evangéliumot hirdetni kezdték a pogányoknak (nem zsidóknak) is (4), és hamarosan a közöttük való hirdetés lett az evangelizálás legfőbb területe.

3. Hogyan hirdették az evangéliumot az Apostolok Cselekedeteiben?

Amint azt látni fogjuk, a könyv beosztását Jesua adja meg az ApCsel 1:8-ban:

Hanem vesztek erőt, minekutána a Szent Lélek eljő reátok: és lesztek nékem tanúim úgy Jeruzsálemben, mint az egész Júdeában és Samariában és a földnek mind végső határáig.

Ez a program témánk szempontjából is tartalmaz fontos szempontot, mert a befogadó közeg részben eltérő volt a zsidóknál, a szamaritánusoknál és végül a nem zsidó területeken, és ez hatással volt az örömhír hirdetésének módjára is. Vizsgáljuk meg most ebben a sorrendben az evangélium hirdetésének körülményeit és módját (a) Jeruzsálemben, (b) Júdeában, Szamáriában, és a (c) földnek végső határáig.

a. Jeruzsálemben és Júdeában

Az első és egyben az egyik legjelentősebb esemény a könyv 2. fejezetében az egyház megalakulása és a Szentlélek kiáradása. Péter itt olyan hallgatósághoz beszél, akik nemcsak az Írásokat ismerik, de sokan közvetlen tanúi is voltak a Messiással kapcsolatos jeruzsálemi eseményeknek. A kulcsmondat a következő:

Izráelita férfiak, halljátok meg e beszédeket: A názáreti Jézust, azt a férfiút, a ki Istentől bizonyságot nyert előttetek erők, csudatételek és jelek által, melyeket ő általa cselekedett Isten ti köztetek, a mint magatok is tudjátok. (2:22)

A helyszín Jeruzsálem régi városrésze, a felház illetve a templomhegy. Ez a zsidóság központi vallási helyszíne. A hallgatóság tud az eseményekről, senki nem kérdőjelezi meg a történet valóságát, legfeljebb a kritikusok a látott eseményeknek más magyarázatot adnak. Az ezt következő időszakban is a templomhegy területén gyűlnek össze és házanként:

És minden nap egyakarattal kitartva a templomban, és megtörve házanként a kenyeret, részesednek eledelben örömmel és tiszta szívvel. (2:46)

Ez a folyamat egészen István elfogásáig, és megkövezéséig folytatódik. Ezután érik el majd a Jesua által megadott menetrendben a két következő állomást, Júdeát és Szamáriát:

És támada azon a napon nagy üldözés a jeruzsálemi gyülekezet ellen, és mindnyájan eloszlának Júdeának és Samáriának tájaira, az apostolokat kivéve. (8:1)

Nincs okunk feltételezni, hogy Júdea területén megváltoztatták volna azt a gyakorlatot, amit korábban Jézus is tett, vagyis eljutott a zsinagógákba és ott az Írásokon keresztül hirdette az örömhírt. A 40 napos szolgálata során a feltámadása után az egyik fő tanítási feladata a Lukács 22:44-46 szerint az volt, hogy tanított a messiási próféciákról és a királyság programjáról. Nyilván a tanítványok ezen keresztül hirdették a többi zsidónak mindazt, amit a Messiás rájuk hagyott.

b. Szamária

Szamária már egy speciális terület, ezért röviden foglaljuk össze, kik azok akiket itt elér az örömhír. Azt már Jesua szolgálatában is látjuk, hogy bizonyos pontokon szolgált feléjük is, bár ekkor a tanítványait még eltiltotta ettől a területtől. Szamária népe két módon is keveredést mutatott. Etnikailag i.e. 734-ben az első száműzetés utáni zsidó és asszír házasságokból származtak, és Izrael északi részén éltek. Vallásilag az asszírok hozták a pogány isteneket, és a zsidók hozzáadták az Írások Istenét. Jesua idején csak a zsidók Istenét imádták, de tagadták Jeruzsálem és a Templom szerepét, mert a zsidók nem engedték nekik, hogy segítsenek a Templom újjáépítésében a babiloni fogság után (Ezsdrás 4:1-2). Így felépítették a saját templomukat a Gerizim hegyén. Hittek Mózes öt könyvében, de tagadták a többi könyvet. A Morija hegy nevét is kicserélték Gerizimre a mózesi könyvekben. Ábrahám áldozata is itt történt szerintük. Nem exkommunikálták őket a judaizmusból egészen i.e. 400-ig, de nem is fogadták el őket azon belül. Ez a háttere a 8.fejezet eseményeinek. Itt látunk először egy tanítványt, aki Szamária városában prédikált:

És Filep lemenvén Samária városába, prédikálja nékik a Krisztust. A sokaság pedig egy szívvel-lélekkel figyelmeze azokra, a miket Filep mondott, hallván és látván a jeleket, melyeket cselekedék. Mert sokakból, kikben tisztátalan lelkek voltak, nagy hangon kiáltva kimenének; sok gutaütött és sánta pedig meggyógyula. És lőn nagy öröm abban a városban. (8:5-8)

Fontos megjegyeznünk, hogy olyan népről van szó, akik várták a prófétát, aki olyan mint Mózes, és úgy gondolták, hogy ő lesz a Messiás (János 4:25) Ez nem egy hitetlen és pogány közeg volt, hanem egy ismerettel rendelkező, a zsidókhoz igen közel álló nép, és látjuk, hogy Istennek külön gondja van a tervében a szamaritánusokra. Ezt látjuk a Messiásnál a János 4-ben, ezt látjuk itt is, ahogy jelekkel és csodákkal erősíti meg a szolgálatot, és abban is, hogy mindezek ellenére egy jeruzsálemi vezető apostolra, Péterre volt szükség, hogy lemenjen és megerősítse a történteket. Péternél voltak a kulcsok, és az Apostolok Cselekedetei három népcsoportja felé (zsidók, szamaritánusok, nem zsidók) az ő szolgálata jelentette az egyház és a Szentlélek kiáradásának a kezdetét. Az itteni események Jézus szolgálata után újra bizonyítják a szamaritánusoknak Jeruzsálem, a Templom, az apostolok szerepét, és azt, hogy „az üdvösség a zsidók közül támadt” (János 4:22)

Mindezeket a körülményeket tehát mindenképpen tartsuk szem előtt, amikor azt halljuk, hogy valaki a szolgálatával „visszatér” az Apostolok cselekedeteihez. Ennek a szolgálatnak bizonyos pontjai ugyanis egyszeriek és megismételhetetlenek. Másrészt az eddig látott eseményekben Jeruzsálemben és itt is, olyan nép szerepel, aki ismeri az Írást, és bizonyos várakozással tekintett a próféciák beteljesülésére. Az apostolok visszafelé Jeruzsálembe még több szamáriabeli faluban is hirdették az evangéliumot (8:25). Filep ugyanezt tette a tengerparti városokban egészen Cézáreáig (8:40). A két utóbbi feljegyzés nem részletezi a körülményeket, de a befogadó közeg mindkét esetben megegyezik az előzőekkel, mind Júdeában és mind Szamáriában.

c. A földnek végső határáig

A következő rendkívül jelentős esemény az első tulajdonképpen nem zsidó, hanem pogány közegben történő örömhír hirdetés. Bár Cézárea még Izrael területén, a tengerparton található, a célcsoport változása miatt ez az esemény vezet el ebben a pontban meghatározott területekhez. Péter minden tiltakozása ellenére és külön isteni beavatkozás hatására jut el Kornéliusz házához. Érdemes megfigyelni, hogy Kornéliusz olyan istenfélő ember, akit a héber Írások kontextusában hívőnek neveznénk. Jámbor és istenfélő, aki sok alamizsnát oszt, szüntelen könyörög Istennek, imádkozik, böjtöl, keresi Istent. Személyében látjuk azt a történelmi pillanatot megvalósulni, amikor az örömhír üzenete a nem zsidók felé már egy olyan zsidó Messiásról szól, aki értük is eljött, meghalt és feltámadt. Isten gondoskodik arról, hogy aki keresi őt, az megkapja a szükséges speciális kinyilatkoztatást is. Nagyon tanulságos egyébként, hogy a történet angyali és isteni jelenésekkel teli, de az evangéliumot emberek adják át az embereknek. Még ebben az elképesztően természetfeletti történetben is a leglényegesebb pont, az örömhír átadása „természetes módon” zajlik.

Ez az esemény szintén nagyon távol áll az utcai evangelizációk megszokott gyakorlatától. Teljesen speciális és megismételhetetlen. Péter ugyanis itt nyitja meg az utat a harmadik népcsoport, a nem zsidók számára. Az egyház kapui immár mindenki előtt nyitva állnak: ettől a pillanattól kezdve a Szentlélek minden új hívőt belekeresztel a testbe az újjászületés pillanatában (1 Kor. 12:13). Ezt látjuk a következő rövid feljegyzésben is:

Azok tehát, a kik eloszlottak az üldözés miatt, mely Istvánért támadott, eljutának Fenicziáig, Cziprusig és Antiókhiáig, senkinek nem prédikálván az ígét, hanem csak a zsidóknak. Voltak azonban közöttük némely cziprusi és czirénei férfiak, kik mikor Antiókhiába bementek, szólának a görögöknek, hirdetve az Úr Jézust. (11:19-20)

Egyrészt a zsidóknak hirdetik az örömhírt (minden valószínűség szerint, ahogy később Pál is tette szombatonként) a zsinagógákban, és emellett Anthiókiában már nem zsidóknak is. Nyilvánvaló, hogy ezek olyan pogányok, akik már a betérés előtt álltak, „istenfélők” mint Kornéliusz is volt, vagy már akár betért prozeliták lehettek. Ezt is részletesen látjuk majd Pál missziós gyakorlatában.

Pál arra lett elhívva, hogy a nem zsidó népek apostola legyen. Az Apostolok Cselekedeteiben mégis azt a sajátságos gyakorlatot látjuk, hogy az örömhír terjesztését a Róma 1:16-ban leírt elvek szerint teszi. Az nyilván külön fejtegetés tárgyát képezhetné, hogy mit jelenthet mindez a mai gyakorlatban, ha elfogadjuk az elvet, hogy „először zsidónak”. Mivel Izrael és az egyház kapcsolatáról részletes tanulmányt lehet itt olvasni, a tanulmány III. fejeztében a 3. pontban láthatjuk az elvet is, ahogyan ezt Pál tette, itt csak azt szeretnénk megvizsgálni, hogy látunk-e nála bármikor, bármilyen más gyakorlatot. Azt látjuk, hogy elvétve találkozunk más esetekkel egy-egy speciális szituációban. Természetesen ezek sem a véletlen művei, de nem is az Istentől rendelt módszer lépései az örömhír megfelelő hirdetésére. Így látjuk Pált a 16. fejezetben egy spirituális csata megnyerése után börtönbe kerülni, és ott dicséreteket énekelni, majd egy isteni csoda után hirdetni az evangéliumot a börtönőrnek és háza népének.

A 17. fejezet talán az egyetlen olyan hely, ahol Pált a nyílt utcán látjuk hirdetni az evangéliumot egy nagyrészt nem hívő pogány, bálványimádó környezetben. Ez is azonban csak része az egyébként szokásos szombati zsinagógai szolgálatának azzal a többlettel, hogy itt a „minden nap” kifejezést is látjuk szinte egyedülálló módon az összes példánk során. Érdemes megfigyelni az „istenfélő” kifejezést, amely a zsidók mellett a betérni készülő nem zsidókra vagy a prozelitákra utal, akik hittek Izrael Istenében és elfogadták az Írásokat.

Athénben pedig, mikor azokat várá Pál, lelke háborog ő benne, látván, hogy a város bálványokkal van tele. Vetekedik azért a zsinagógában a zsidókkal és az istenfélő emberekkel, és a piacon mindennap azokkal, a kiket előtalált. Némelyek pedig az epikureus és stoikus filozófusok közül összeakadtak ő vele. És némelyek mondának: Mit akarhat ez a csacsogó mondani? Mások meg: Idegen istenségek hirdetőjének látszik. Mivelhogy a Jézust és a feltámadást hirdeti nékik. És megragadván őt, az Areopágusra vivék, ezt mondván: Vajjon megérthetjük-é mi az az új tudomány, melyet te hirdetsz? (17:16-19)

Az „akiket előtalált” és a „piacon mindennap” fordulatok engednek teret olyan nem zsidó hitetleneknek, akikkel Pál leállt vitatkozni. Szeretnénk megjegyezni, hogy a vizsgált téma szempontjából ez egyetlen hely annak megmutatására, hogy Pál valószínűleg kifejezetten hitetlenekkel is leállt vitatkozni, és nem olyanokhoz szól, akik hittek ugyan valamilyen formában az Írásoknak, elfogadták azt tekintélynek, de nem ismerték még a Messiást. Ezután még külön lehetőséget kapott a kor  „epikureus és sztoikus” filozófusaitól, hogy istenhitét az „Areopáguson” is hirdethesse. Annyit mindenképpen tudunk a történelemből, hogy az aeropagoszi testület bár hatalma jelentősen csökkent a korábbihoz képest, vallási ügyekben most is illetékes volt, és Pál esetében is inkább erről volt szó mint puszta kíváncsiságról.

A következő érdekes pontot Korinthusban látjuk. Pál itt is, szokása szerint követve a Róma 1:16 elvét, először a zsinagógában prédikált a zsidóknak és az istenfélő görögöknek. A zsidó ellenállás után már kizárólag a nem zsidókhoz ment, de közöttük is az „istenfélőkhöz”:

És általmenvén onnét, méne egy Justus nevű, istenfélő ember házához, kinek háza szomszédos vala a zsinagógával. Krispus pedig, a zsinagógának feje hűn az Úrban egész házanépével egybe; a Korinthusbeliek közül is sokan hallván, hisznek, és megkeresztelkednek. (18:7-8)

Látjuk, hogy Justus egy betérés előtt álló nem zsidó (leendő prozelita) lehetett, de most hitét a Messiásba vetette. Háza szomszédos volt a zsinagógával. Pál korábbi zsinagógai szolgálatának eredményeképpen a zsinagóga vezetője is megtért.

Efézusban szintén először a zsinagógában találjuk Pált, három hónapig szolgál itt, ami azért figyelemre méltó, mert innen már egyszer kitették, (18:19) és Apollós is prédikált itt (19:27-28). A mostani elutasítás után „elszakítja” a tanítványokat és új központot talál: Tirannus iskolájában tanít több mint két évig. Ez egy görög iskola volt, ahol intellektuális dolgokat és tanácsokat osztottak meg, Pál viszont a Messiásról tanított, aki Isten bölcsessége (1 Kor. 1:30).

Mikor pedig némelyek megkeményíték magokat és nem hivének, gonoszul szólván az Úrnak útáról a sokaság előtt, azoktól eltávozván, elszakasztá a tanítványokat, mindennap egy bizonyos Tirannus oskolájában prédikálván. Ez pedig lőn két esztendeig; úgyannyira, hogy mindazok, kik lakoznak vala Ázsiában, mind zsidók, mind görögök, hallgaták az Úr Jézusnak ígéjét. (19:10-11)

Ez sem az a kifejezetten nyílt terep volt, és a szöveg nem részletezi, hogy a nem zsidók milyen háttérből jöttek hozzá, de feltételezhetjük, hogy nemcsak az „istenfélők” voltak rá kíváncsiak, mivel  „nem közönséges csodákat cselekedett az Isten Pál keze által” (19:11).

Az apostolok cselekedeteinek története ezután Pál jeruzsálemi elfogásával és fogságának történetével foglalkozik. Természetesen Pál amikor lehetősége volt továbbra is hirdette az evangéliumot, de ez fogságának korlátozott keretei között történt Ennek ellenére itt teljesedett be az, hogy királyok elé állhatott az örömhírrel.

Összefoglalva témánkat kijelenthetjük, hogy az evangéliumok és az Apostolok Cselekedetei történetében alig-alig fedezhető fel az a gyakorlat, amit ma sokan mint a legfőbb evangelizálási módszernek ismernek el és gyakorolnak. Sőt, ahogy láttuk, Torben egyenesen azt állítja, hogy az ő általa folytatott evangelizációs módszer a visszatérés a gyökerekhez, amelytől Krisztus teste több évszázadon illetve évezreden keresztül elszakadt. Ezek után mindenki eldöntheti, hogy ez tényleg így van-e, vagy ez az állítás legalábbis erős túlzás.

Befejezésül még egyszer szeretném leszögezni, hogy az utcai evangelizáció jó dolog, és nagyszerű, hogy bátor hívők alkalmas és alkalmatlan időben is képesek előállni a jó hírrel. De senkinek nem lenne szabad arra hivatkozni, hogy ez lett volna Jézus és az apostolok gyakorlata is, mert ez egész egyszerűen nem igaz. Persze bizonyos mértékig minden történeti korban figyelni kell a kor lehetőségeire, és tekintettel kell lenni bizonyos változásokra. Tehát nem állítjuk pl. azt, hogy ma is a zsinagógáknál kellene kezdenünk a jó hír hirdetését. Pálnak és a többi zsidó hívőnek megvolt még a szerves kapcsolata az istentisztelet eme gyakorlatával. Nekünk ez nem áll rendelkezésre. E módszeren túl mindenképpen észre kell venni azt a figyelmet, amit Pál a nem zsidók apostola a zsidóknak szentelt, és elvként le is fektetett a Róma 1:16-ban. Az elv modern kori alkalmazásáról korábban itt írtunk már.

A következtetésünk mindezek után az, hogy nincs elrendelt és üdvözítő módszer kijelentve az Írásokban. Fontos látnunk azt, hogy mire tettek akkor hangsúlyt, és ezek figyelembevételével tudjuk mi is hirdetni az örömhírt, és ehhez kapcsolódóan tanítvánnyá tenni mindazokat, akik ezt örömmel fogadják és bemerítkeznek. A hirdetés ugyanis csak az első lépés, amit követ a bemerítés. És igazán a felszólító módban az úgynevezett „nagy parancsolatban” a tanítványozás áll, ennek a része az, hogy menjünk, hirdessük és bemerítsünk.